Arbutus unedo - nyugati szamócafa

Morfológia

Az Arbutus unedo — nyugati szamócafa, eperfa, illetve eperfa-cserje néven is ismert — örökzöld cserje vagy kisebb fa a hangafélék családjából (Ericaceae). A névben valószínűleg elírás szerepelt: a helyes fajnév unedo, nem undeo.

Általában 2–5 méter magas, de kedvező mediterrán termőhelyen 8–10 méteres fává is fejlődhet. Koronája sűrű, gömbölyded vagy szabálytalanul elágazó. Kérge vörösesbarna, idősebb korban hámló, repedező, igen dekoratív.

Levelei örökzöldek, bőrneműek, fényes sötétzöldek, elliptikusak vagy lándzsás-tojásdadok. Szélük finoman fűrészes, tapintásuk kemény, babérszerű.

Virágai ősszel, többnyire októbertől decemberig nyílnak. Apró, fehér vagy halvány rózsaszín, urnás alakú virágai lecsüngő bugákban állnak. A virágok a hangafélékre jellemző megjelenésűek.

Termése gömbölyű, éréskor narancsvörös vagy élénkpiros, szemölcsös felszínű, szamócára emlékeztető bogyószerű termés. Valójában húsos termés, amely lassan, körülbelül egy év alatt érik be, ezért a növényen gyakran egyszerre láthatók a virágok és az előző évi termések. A termés ehető, de nyersen gyakran lisztes állagú és visszafogott ízű.

Növényföldrajz

Az Arbutus unedo mediterrán–atlanti elterjedésű faj. Őshonos a Földközi-tenger nyugati és középső vidékén, valamint Nyugat-Európa atlanti partvidékein.

Természetes előfordulása kiterjed:

• Dél-Európára,

• az Ibériai-félszigetre,

• Franciaország déli és nyugati vidékeire,

• Olaszországra,

• a Balkán nyugati részére,

• Észak-Afrikára,

• Írország délnyugati részére.

Különösen érdekes, hogy Írországban is őshonosnak tekintik, ahol az enyhe, óceáni klíma lehetővé teszi fennmaradását.

Társulás

Természetes élőhelyein mediterrán örökzöld cserjések és világos erdők jellegzetes eleme.

Gyakori társulási környezetei:

• macchia,

• garrigue,

• paratölgyesek,

• magyaltölgyesek,

• mediterrán fenyvesek,

• erdőszegélyek,

• sziklás cserjések.

Társuló fajai lehetnek:

• magyaltölgy (Quercus ilex),

• paratölgy (Quercus suber),

• babérlevelű szuharok (Cistus fajok),

• mirtusz (Myrtus communis),

• babér (Laurus nobilis),

• pisztáciafajok (Pistacia),

• rozmaring (Salvia rosmarinus),

• hanga- és erikafajok (Erica spp.).

A mediterrán cserjések egyik fontos örökzöld, bogyótermő eleme.

Ökológiai igények

Fényigényes vagy félárnyéktűrő növény. Legszebben napos, meleg, védett fekvésben fejlődik, de világos félárnyékban is megél.

Talajban viszonylag alkalmazkodóképes, de legjobban:

• jó vízáteresztő,

• humuszos vagy köves,

• enyhén savanyú vagy semleges,

• mérsékelten száraz talajokon fejlődik.

A meszes talajt is elviselheti, de kifejezetten meszes közegben gyakrabban jelentkezhet gyengébb növekedés vagy klorózis. Pangó vizet nem tűr.

Szárazságtűrése jó, különösen idősebb korban. A tengeri szelet és a sópermetet is viszonylag jól viseli. Fagytűrése korlátozott: rövid ideig kisebb fagyokat elvisel, de tartós, erős hidegben károsodhat. Magyarországon csak védett, meleg mikroklímájú helyen, illetve edényes növényként biztonságosabb.

Felhasználás

Az Arbutus unedo értékes mediterrán dísznövény. Díszítőértékét örökzöld lombja, vöröses kérge, őszi virágzása és élénkpiros termései adják.

Felhasználható:

• mediterrán kertekben,

• örökzöld cserjecsoportokban,

• szoliterként,

• sövényként enyhe klímán,

• edényes növényként,

• télikertekben,

• gyűjteményes kertekben.

Termése ehető, de nyersen nem különösebben zamatos. Gyakrabban feldolgozva használják:

• lekvárnak,

• zselének,

• likőrnek,

• párlatnak,

• erjesztett italokhoz.

Portugáliában például hagyományos párlat készül belőle. Virágai késő ősszel fontos méhlegelő értékűek, amikor kevés más növény virágzik.

Fája kemény, jól ég, régebben faszénkészítésre is használták.

Etimológia

Az Arbutus latin eredetű növénynév, amelyet már az ókori szerzők is használtak a szamócafára vagy rokon örökzöld cserjékre.

Az unedo fajnév latin eredetű, és gyakran úgy magyarázzák, hogy a unum edo kifejezésből származik, jelentése: „egyet eszem”. Ez arra utalhat, hogy a termés ugyan ehető, de nyersen nem annyira ízletes, hogy sokat kívánna belőle az ember.

A magyar szamócafa név a termés külsejére utal: az élénkpiros, szemölcsös felszínű termések távolról szamócára emlékeztetnek. Fontos azonban, hogy nem rokona a valódi szamócának; a hasonlóság csak külső megjelenésbeli.