Betula pendula - bibircses nyír

Életforma, habitus

Közepes termetű, lombhullató fa; rendszerint 15–25 m magas, kedvező körülmények között 30 m körülire is megnőhet.
Koronája fiatalon inkább karcsúbb, keskenyebb vagy enyhén kúpos, később lazább, szabálytalanabb, áttört hatású.
Vékonyabb ágrendszerére a lelógó, csüngő hajtások jellemzők, innen ered a faj egyik legfeltűnőbb ismertetőjele.

Kérge fiatalon barnásabb, majd hamar ezüstfehér–fehéres, vékony, papírszerű rétegekben leváló lesz.
Idősebb korban a törzs alsó része sötétebbé, repedezetté, érdesebbé válik, gyakran feketésszürke foltokkal és rombuszos repedésrajzzal.
Vesszői simák, többnyire kopaszok, apró sötét gyantás bibircsekkel; rügyei kicsik, hegyesek, többnyire szintén kopaszok és kissé ragadósak.

Levelei viszonylag kicsik, többnyire 2–5 cm hosszúak, háromszögletesek vagy rombuszos-háromszög alakúak.
Csúcsuk hosszan kihegyesedő, szélük erősen, többnyire kétszeresen fűrészes.
A levéllemez többnyire kopasz, élénk vagy világoszöld; ősszel rendszerint sárgára színeződik.
Levélnyele rövid, a levelek finoman rezgő, könnyed összhatást adnak a koronának.

Egylaki faj: ugyanazon a fán találhatók porzós és termős barkák is.
A porzós barkák már ősszel kialakulnak, áttelelnek, majd tavasszal – többnyire április–májusban – nyílnak; hosszabbak, sárgásbarnák és csüngők.
A termős barkák kisebbek, zöldek, kezdetben inkább felállók; szélporozta virágzatok.

A megporzás után a termős barkák megvastagodnak, barnulnak, majd sok apró, szárnyas magot érlelnek.
A termés hengeres, barkaszerű terméságazat, amely éretten szétesik, és a magok a széllel nagy távolságra is eljuthatnak.
A faj ezért tipikus pionír fa, amely bolygatott vagy nyílt felszíneken gyorsan meg tud telepedni.

A faj természetes elterjedése igen tág: mérsékelt övi Eurázsiában széles körben honos, és Kew adatai szerint őshonos előfordulása Északnyugat-Afrikát, valamint Alaszka–Kanada térségét is érinti.
Európában főként szárazabb erdőkben, erdőszéleken, lejtőkön, hegyvidéki és síkvidéki nyíltabb termőhelyeken, hangásokon fordul elő.
Jól tűri a hideget, a gyengébb termőképességű, savanyúbb, homokos vagy köves talajokat is; fényigényes, gyors növekedésű faj.
Magyarországon őshonos, de természetes elterjedése nem különösebben jelentős; nálunk inkább szórványosabb, mint az északi-boreális tájakon.

A bibircses nyírt gyakran ültetik díszfaként parkokba és kertekbe, mert fehér kérge, könnyed lombkoronája és csüngő hajtásrendszere igen látványos.
Faanyaga világos színű, viszonylag könnyű és sokoldalúan hasznosítható; felhasználják papíripari alapanyagként, rétegelt lemezhez, furnérhoz, faipari célokra, bútorokhoz és tűzifaként is.
Tavasszal a törzsből nyerhető nyírnedv, amelyet frissen fogyasztanak, illetve erjesztve vagy sűrítve is használnak.
A nyír levele és kérge a népi gyógyászatban régóta ismert, főként hagyományos gyógyászati célokra alkalmazták. Gyógynövényként elsősorban a levele használt, amelynek főbb jellegzetes összetevői a flavonoidok, különösen a flavonol-glikozidok; ezek közül kiemelik a hiperozidot, valamint egyéb kvercetin-, miricetin- és kempferol-glikozidokat.
Pionír fafajként fontos szerepe lehet újraerdősítésben, rekultivációban, talajvédelemben és eróziócsökkentésben is, mivel gyors növekedésű és gyengébb termőhelyeken is megtelepszik.

Ha Etimológia

Betula: a latin név maga is „nyírt” jelent.
pendula: jelentése „csüngő, lecsüngő”, ami a faj jellegzetesen lehajló vékony ágrendszerére utal.

Cikk nyomtatása E-mail

lbl_elozo