Paxistima canbyi - virginiai bércmirtusz

• A nemzetség nevét C. S. Rafinesque adta a 19. század elején. A szakirodalomban sokáig futott a „Pachistima” alak is, de a mai rendszertan általában az eredeti Paxistima írásmódot tartja érvényesnek.

• Jelentése: a legtöbb értelmezés a görög pachýs („vastag, tömör”) és stígma („bélyeg, stigma”) szavakra vezeti vissza, vagyis kb. „vastag stigma” – feltehetően a bibeszál/villás bibe jellegzetes felépítésére utal. (A „x” betű Rafinesque sajátos átírása, innen a kétféle történeti írásmód.)

• A canbyi személynévből képzett név: William Marriott Canby (1831–1904) amerikai botanikus és növénygyűjtő utánÍme a

• Család: Celastraceae (kecskerágófélék)

• Élettartam: hosszú, örökzöld félcserje

• Méret/habitus: 10–25(–30) cm magas, szőnyegszerűen terülő, lassan kúszó bokrocska; idővel 50–100 cm átmérőjű foltot képez

Hajtás, kéreg, rügy

• Vékony, fonalas, barnás-vörhenyes hajtások; csúcsuk gyakran legyökeresedik

• Rügyek aprók, levélállás átellenes

Levelek

• Kicsik, bőrneműek, fényes sötétzöldek, télen gyakran bronzosodnak

• Alak/méret: keskeny tojásdad–elliptikus, 1–2,5(–3) cm; szélük finoman fűrészes főleg a csúcs felé, kissé visszahajló (revolút)

• Örökzöld lomb: egész évben zártan tartja a felületet

Virág és termés

• Virágzás: kora tavasz–kora nyár (ápr.–máj.)

• Virág: nagyon kicsi, 4 tagú, barnás-bíbor árnyalatú, levélhónalji; inkább közelről észrevehető

• Termés: apró, kétrekeszű tok, benne néhány mag narancssárga, húsos köpenyben (arillus); nyár végére–őszre érik

Elterjedés, élőhely

• Őshonos az Appalache-hegység és a közép-atlanti USA sziklás, szegény talajú, nyílt lombos erdeiben, kőfalakon, párás sziklahasadékokban

• Gyakran mészkövön vagy savanyú homokkövön is előfordul – a lényeg a tökéletes vízelvezetés

Kertészeti igények

• Fény: félárnyék–szórt fény; a tűző, nyári délutáni napot kerülni

• Talaj: közepesen tápdús, humuszos, nagyon jó vízáteresztő; pangó vizet nem tűri

• Klíma: hűvös, párásabb mikroklímát kedvel

Felhasználás

• Alacsony, örökzöld talajtakaró sziklakertekbe, árnyékos rézsűkre, tűlevelűek alá; finom textúrájával jó „szegélyképző”