Picea smithiana - himalájai luc, szúrós luc

Jellemzés

• Életforma, méret: nagy termetű, örökzöld fa, rendszerint 30–45(–55) m magas.

• Korona: fiatalon szabályos kúp, idővel karcsú, csúcsban hegyes; az oldalágak végei hosszú, csüngő ostorokban lógnak – jellegzetes „bókoló” megjelenés.

• Hajtás/kéreg: fiatal hajtások sárgás-barnák, simák; a kéreg később szürkésbarna, pikkelyesen leváló.

• Tűk: a lucok között a leghosszabbak közé tartoznak: 3–5(–7) cm, karcsúak, puhább tapintásúak, sötét- vagy kékeszöldek.

• Toboz: 9–16(–20) cm, keskeny hengeres; pikkelyei lekerekített szélűek, érve barnák.

• Gyökérzet/ökológia: mély, de meredek hegyoldalakon is jól kapaszkodik; a hűvös, párás nyarat és a csapadékos telet kedveli, hosszú száraz hőséget nem.

Növényföldrajz

• Őshonos elterjedés: Nyugati–Középső Himalája: Afganisztán–Pakisztán–ÉNy-India (Himachal Pradesh, Uttarakhand), helyenként Ny-Nepálig.

• Magassági öv: többnyire 1 800–3 500 m (montán–szubalpin).

• Élőhely: hűvös, nedves hegyoldalak és völgyek, gyakran elegyben cédrusokkal (Cedrus deodara), jegenyefenyővel (Abies pindrow) és himalájai nyírfákkal.

Környezeti igények

• Télállóság: kb. USDA 6(–5); a hideget viseli, de forró, száraz nyarakat és a városi hőszigetet rosszul tűri.

• Fekvés/talaj: napos–félárnyékos, jó vízáteresztésű, üde talaj; aszály idején mély öntözés.

• Megjelenés: nagy tér kell a hosszú, csüngő oldalhajtásoknak; parkfa-szoliterként mutat a legjobban.

• Gondok: tartós szárazság → tűhullás, atkakár; tömör, vízálló talaj → gyökérbetegségek.

Összevetés közeli fajokkal

• P. spinulosa (keleti-himálajai luc): hasonlóan csüngő, de keletebbi areál; tűi rövidebbek, toboza gyakran rövidebb és szélesebb.

• P. abies: jóval rövidebb tűk, nem ilyen hosszan csüngő hajtásvégek.

Etimológia

• Picea: latin pīcea = „szurokfenyő/luc” (a pix = szurok szóból).

• smithiana: Nathaniel Wallich a Himalájában gyűjtött lucot James Edward Smith (1759–1828), a Linnean Society alapítójának tiszteletére nevezte el → „Smith luca”.