Ulmus laevis - vénic szil, fehér szil

Jellemzés (alaktani leírás)

Életforma, habitus

• Nagytermetű, lombhullató fa, kedvező helyen 30–35 m magasra is megnőhet.

• Koronája szélesen boltozatos, kissé laza, ágai gyakran ívelten lehajlók, a korona „csüngősen szétfolyó” hatású.

• Törzse többnyire egyenes, de gyakran bordás, gyökeresedő támaszgyökerekkel a tövénél, főleg ártéri állományokban.

Kéreg, hajtások

• Fiatal kéreg sima, szürkés; idősebb korban mélyen repedezett, barázdált, sötétszürke–barnásszürke.

• Vesszők karcsúak, barnásszürke színűek, rügyei tompábbak, kevésbé hegyesek, mint a mezei szilé (U. minor).

Levelek

• Váltakozó állású, 6–12 cm hosszú levelek.

• Alak: tojásdad–elliptikus, csúcsa hosszú, hegyes; alapja kissé aszimmetrikus (tipikus szil-bélyeg).

• Szélük kétszeresen fűrészes.

• Felszín: közép- vagy sötétzöld, lágyabb tapintású, kevésbé érdes, mint a mezei szilé.

• Fonák: világosabb zöld, a főerek mentén gyéren szőrös.

• A levélnyél viszonylag hosszú, a levél könnyen leng a szélben – innen a „fehér szil” név részben a fonák világosabb árnyalatára is utal.

Virágok

• Lombfakadás előtt, kora tavasszal (március körül) nyílnak.

• A virágok kicsik, zöldes-pirosasak, csoportosan ülnek a rövid hajtásokon.

• Szélporozta növény, nektárt alig termel, illatuk nem feltűnő.

Termés

• A termés lapos, kerekded–elliptikus lependék (szárnyas makkocska), közepén a maggal.

• A lependék szárnya vékony, átlátszó, finoman csipkés szélű, éréskor világoszöldből sárgásra, majd barnára színeződik.

• A mag többnyire a lependék közepén ül (a mezei szilnél inkább az egyik végéhez közelebb).

Ökológiai sajátosságok

• Ár- és belvizekhez kötődő, vízkedvelő faj.

• Kedveli a mély, tápdús, jó vízellátású, gyakran agyagos talajokat: folyóárterek, holtágak, ligeterdők.

• Fénykedvelő, de fiatal korban félárnyékot is elvisel.

• Érzékeny a tartós szárazságra; ugyanakkor a szilfavészt (Ophiostoma gombák) általában jobban tűri, mint a hegyi vagy mezei szil, ezért ma sok helyen ez maradt a gyakoribb szilfaj.

Növényföldrajz 

• Európa kontinentális részének szinte egészén őshonos: Franciaország keleti részétől a Balkánon, Közép- és Kelet-Európán át egészen Oroszország európai területéig.

• Északon a Baltikumig, délen a Balkán északi részéig és a Fekete-tenger környékéig terjed.

• Magyarországon őshonos, főként:

  • nagy folyóink ártéri keményfaligeteiben (Duna, Tisza, Dráva, Rába stb.),

  • lápos, üde ligeterdőkben, égerlápok peremén.

Díszfaként is ültetik parkokban, de a városi száraz, szennyezett klímát rosszabbul tűri, mint néhány nemesített hibrid szil.

Etimológia

• Ulmus – a latin „ulmus” szó maga is szilfát jelentett, innen került át nemzetségnévként a botanikába.

• laevis – latin melléknév, jelentése „sima, lágy, egyenletes”.

  • Valószínűleg a faj lágyabb tapintású leveleire, simább kérgére utal a másik gyakori európai fajhoz, a mezei szilhez képest.

• Angol név: European white elm