Ulmus minor - mezei szil

Morfológia
Az Ulmus minor (mezei szil) lombhullató, közepes vagy nagy termetű fa, rendszerint 15–30 méter magas. Koronája változékony, gyakran szélesen kerekded vagy szabálytalan, idősebb korban terebélyes. Törzse többnyire egyenes, kérge szürkésbarna, idővel mélyen repedezett.

Levelei váltakozó állásúak, tojásdadok, csúcsuk hegyes, szélük kétszeresen fűrészes, levélalapjuk erősen aszimmetrikus – ez fontos felismerési bélyeg. A levélfelszín érdes, fonákja gyakran enyhén szőrös. Virágai kora tavasszal, lombfakadás előtt nyílnak, aprók, nem feltűnők. Termése szárnyas lependék, amelyben a mag többnyire a szárny felső feléhez közelebb helyezkedik el.

Növényföldrajz
A faj Európa nagy részén és Nyugat-Ázsiában őshonos. Magyarországon is természetes előfordulású, főként sík- és dombvidéki területeken, erdőszegélyeken, ligeterdőkben és mezőgazdasági tájakon fordul elő.

Ökológiai igények
Az Ulmus minor fényigényes, de fiatal korban félárnyékot is elvisel. A jó vízellátású, mélyrétegű, tápanyagban gazdag talajokat kedveli, de viszonylag alkalmazkodóképes. A szárazságot mérsékelten tűri, jobban viseli, mint a vénic szil (Ulmus laevis), de kevésbé, mint a pusztai szil (Ulmus pumila). A pangó vizet nem kedveli. Fagytűrése jó, mérsékelt égövön jól fejlődik.

Felhasználás
Korábban fontos erdészeti és fasori fafaj volt, ma inkább természetközeli ültetésekben és génmegőrzési célból jelentős. Faanyaga kemény és rugalmas, hagyományosan bútor- és eszközkészítésre használták. Díszfaként is alkalmazható, bár a szilfavész miatt állománya sok helyen visszaszorult.

Etimológia
Az Ulmus latin eredetű név, jelentése szilfa. A minor latin szó, jelentése „kisebb”, amely a faj leveleire vagy más, rokon fajokhoz viszonyított bélyegeire utalhat.

Öszzehasonlítás Ulmus laevis-szel