Morfológia
A Viburnum opulus (kányabangita) lombhullató, közepes termetű cserje, amely rendszerint 2–4 méter magasra nő. Habitusa felálló, majd szélesen bokrosodó, sűrű ágrendszerrel. Hajtásai simák, világosbarnák. Levelei átellenes állásúak, jellegzetesen háromkaréjúak, juharlevélre emlékeztetnek, szélük fogazott; nyáron középzöldek, ősszel élénk vörösre, narancsosra színeződnek.
Virágai késő tavasszal nyílnak, lapos bogernyőkben. A virágzat kétféle virágból áll: középen apró, termékeny virágok, a széleken pedig nagyobb, feltűnő, steril „díszvirágok” találhatók. Termése élénkpiros, fényes, gömbölyded bogyó (almatermés jellegű), amely ősszel és gyakran télen is a növényen marad.
Növényföldrajz
A faj Európában és Nyugat-Ázsiában őshonos. Széles elterjedésű, síkvidéki és dombvidéki területeken egyaránt előfordul. Természetes élőhelyein ligeterdőkben, patakpartokon, nedves rétek szegélyén, cserjésekben található. Magyarországon is őshonos faj.
Ökológiai igények
A Viburnum opulus napos vagy félárnyékos fekvésben fejlődik jól. Kifejezetten kedveli az üde, nedves, tápanyagban gazdag talajokat, ezért víz közeli élőhelyeken különösen szép. A rövidebb vízborítást is elviseli, de a tartós pangó vizet nem kedveli. Száraz körülmények között gyengébben fejlődik. Fagytűrése kiváló, jól alkalmazkodik a mérsékelt égöv klímájához.
Felhasználás
Elsősorban díszcserjeként ültetik kertekben és parkokban. Virágzata, őszi lombszíneződése és piros termése miatt több évszakban is dekoratív. Nedvesebb kertrészek, vízpartok beültetésére különösen alkalmas. Termése feldolgozva (pl. lekvár, szörp) felhasználható, bár nyersen kesernyés ízű. Madárbarát növény, termése sok faj számára táplálék.
Etimológia
A Viburnum latin eredetű név, a bangiták klasszikus megnevezése. Az opulus szó az ókori latin növénynévből származik, amely egy juharszerű levelű növényre utalt, valószínűleg a levelek alakjára utalva.
